Az elmúlt hónapban megjelent egy igen fontos és kevésbé fontos lemez. Mindkettő electro csak az egyik pop a másik punk. Lássuk melyik mennyit ér.
 

Little Boots - Hands

Victoria Hesketh a Dead Discoban kezdte karrierjét, aztán közepes sikerek elérése után szétvállt a csapat és a solo projectjével kezdett foglalatoskodni Little Boots néven. 2008 végén kiadta az első EP-jét majd a BBC "2009 hangjának" nevezte és innentől már nem volt megállás, az debut albumot idáig heggesztette, nézzük érdemes volt e rá várni. 

Érdemes. Ezt le kell szögezni. Végre egy kidolgozott pop album ami nem egy sikeres single után izzadtságszagúan lett 1 hónap alatt összedobva. Katy Perry tipikus esete ennek a szindrómának, de ne feledjük sok kritikus mondta ezt Kate Nash lemezére is. 
Victoria épít a látványra is a zene mellett, a már magában is gyönyörű lány teljes csillámban és discofényben érkezik a színpadra ha fellép. Egy interjúban kifejtette, hogy szerette volna bebizonyítani, hogy a popzene nem valami gonosz pénzőrült producerek műve egy sötét stúdióban, hanem lehet ezt művészként is csinálni rendes hangszerekkel. 
Apropó hangszerek Hesketh egy különleges japán elektronikus hangszert használ a Tenori-ont amilyet magam is szívesen beszereznék ha nem lenne ilyen irdatlan drága.

Már a kezdőszám (New In Town) megadja az alaphangulatot, erre lehet számítani később is azaz: electro-pop dalokra végig. Itt főleg a dalokon van a hangsúly ugyanis mint mondtam ez nem csak egy gyorsan rittyentett pop album, hallatszik rajta, hogy majdnem olyan maradandó akar lenni mint Michael Jackson Thrillere.
A szövegek rendben vannak főleg szerelem és szeretet discofeelingben. 
A 12 számos albumon találunk legalább 8 elég erős slágert ami nem egy rossz arány pláne ha a konkurenciát nézzük. Ahogy az ember hallgatja a lemezt tényleg az az érzése, hogy Vicky sose fogy ki a refrén ötletekből. Található egy duett is a lemezen Philip Oakeyval (Symmetry), bár fura férfi hangot hallani a lemez 3/4-él de mégis belesimul az összképbe ,talán azért mert a hangjuk teljes ellentétei egymásnak (és ezzel ki is egészítik egymást).
Az egységet számomra egy szám töri meg az pedig a Tune Into My Heart feleslegesnek érzem a lemezre, unalmas és csak visszahúzza a lemezt a tökéletességtől.
Kevés olyan albumot tudnék mondani ami érdemesebb lenne a perfekt pop lemez címre mint ennek a kis hölgynek a bemutatkozása.

9/10

Kap Bambino - Blacklist

Ha nagyon gonosz akarnék lenni annyit írnék, hogy ez egy francia Crystal Castles és kész. És bár igen lehet van benne valami a Kap Bambino új lemeze (sorrendben a 3.) Blacklist nem csak ennyiből áll szerencsére.

Először is, akinek Alice hangja idegesítő volt a CC lemezen, és valami dallamosabbra vágyik annak tökéletes kezdés a Blacklist, ez az album ugyanis erős túlzással sem dúdolható hazafelé, de érthetőnek legalább érthető (alice szövegét én legalábbis még úgy se tudtam kibogarászni, hogy olvastam). Azért nem kell balladákat vízionálni tudnak ők is ablaktörők lenni, de hiányzik az albumról az a savasság és talán mondhatom ösztönösség ami a CC-be megvan ez nem negatív csak tény.
Az alapfelállás ugyanaz 1 fiú bőrdzsekiben tolja az alapot egy lány pedig szétkent sminkkel és herointól túltengő testtel mozog a színpadon és ha őszínték akarunk lenni akkor inkább üvöltözik mint énekel. Tehát az alapfelállás azonos a hangulat mégis más a Blacklist nem egy nyugis lemez, úgy kell elképzelni mint a CC partyképes verzióját, míg az tele volt nyugisabb témákkal itt csak zúzás van és party és kokain majd zúzás party és kokain, sniiff...

Nem ez a lemez fogja megváltoztatni az electro szcénát sem megújítani a stílust amiben mozog (lásd hasonlók: heartsrevolution, You Love Her Coz She's Dead) de szerintem nem is ez volt a cél, hanem egy olyan lemezt készíteni amire ez a generáció fog csak emlékezni, vagy azok se mert nem élik meg, hogy emlékezzenek. 

8/10