Minden évtizednek megvan az a saját ellenkultúra mozgalma, amely az undergroudban születik, hogy később a felszínen vérezzen el. Azok közülünk, akik a 2000-es években érték el a felnőttség fontos szakaszát, most már saját klikket tudhatnak magukénak... Egy olyan nehezen kategorizálható, de mikor látod rögtön felismered "mozgalmat", amit úgy neveznek Hipszter. És tetszik, nem tetszik (egyetértesz, vagy nem értesz egyet), te is valószínűleg  egy Hipszter vagy.

Egy évtizede erősen jelen van, és mint mindenre, erre is az a sors vár, hogy egyszer szépen eltemessük, hogy valami teljesen új vegye át a helyét. Akármi legyen is az. De előtte, még megkoronázunk pár győztest, akik már úton vannak az új életük felé, mint híresség. Legalábbis itt tartunk az élettartamát tekintve. Láttunk egy lassú ölelést a populáris kultúrától, onnantól, hogy M.I.A. Grammy-díjakra lett jelölve, odáig, hogy az Electro lett a rádiók uralkodó hangzása. Ezen a héten, újabb milliónyi nyílvessző sebzi tovább ezt a rozoga építményt, jelezve, hogy itt az ideje tovább lépni. A boldog, mosolygós, sikeres hipszter kisajátította a "mocskos hipszter" szót, ahogy ez a mainstreamnek be lett mutatva.

Diplo nemrég szerepelt ebben az új Blackberry Torch reklámban. Itt álljunk meg egy pillanatra. Természetes, hogy én vagy ti tudjátok kicsoda Diplo, de képzeljük el, hogy ez mennyit dob az ismertségén. Gyakorlatilag a márka kulturális véleményformáló arcává tették. És ezáltal megismertetik olyan emberekkel is, akik sose hallottak róla, a Major Lazerről, vagy akár a stílusokról, amiket képvisel (Dubstep például). Biztonsággal mondhatom, hogy egy nagy százaléka azoknak, akik tudják mi az a Blackberry sőt akár birtokolnak is egyet, azoknak az Uggs, Christian Audier és Auto-Tune-olt refrének ugranak be elsőnek arra a szóra, hogy "menő". Szóval képzeljük el milyen világ nyílhat meg előttük és ennek mi lehet a következménye. Ehhez még, hozzá jön a Mad Decent (Diplo kiadója) Los Angelesbe költözése és hasonló érdekes hírek. Diplo és a Mad Decent mindig is elég ügyesen lavírozott az underground és a mainstream határán. Mindkettő azon az alapon dolgozott, hogy ha értéket nem veszít, akkor mi baj lehet abból, ha ezzel pénzt is keres. Nem nehéz megjósolni, hogy mindkettőt meg fogja ismerni a széleskörű közönség, siker és hírnév kíséretében, úgy, hogy közben nem veszítenek az "utcai megbecsülésükből".

Ha már az utcai megbecsülésnél tartunk, mindannyian tudjuk, hogy mennyire kétélű dolog ez a széleskörű sikernél. A punk kívülálló, "csináld magad" felfogása mindig válaszút elé érkezett mikor egy zenekar épp készült belépni a mainstreambe. Példának vegyük a Ramones-t, a Rolling Stones-t, vagy az AC/DC-t, akik bandából egy idő után marketing bábukká váltak, akikkel mindent el lehet adni a gyerekruhákon át a gyertyákig. De a kívülálló mentalitás megférhet e a kereskedelmi megközelítéssel, ha már a kezdetektől össze voltak fonódva? Ahogy az évtizedben mentünk előre, bár nem lett kimondva, de ennek a két világnak a keveredése alapvető meghatározója lett mit nevezünk "hipszternek".

Itt egy másik aktuális példa... A-Trak és Armand van Helden magukban is kiemelkedő producerek, de együtt Duck Sauce-ként egy mágikus diszkó duót alkotnak. Előző héten jöttek ki az egyik legjobb számuk videójával, a Boney M hatást élvező “Barbra Streisand-al”. A track egy igazi sláger, de engem sokkal jobban érdekel a videó. Amellett, hogy nagyszerű reklám a szabadon gondolkodó Amerika képének, ami New York City, egy hihetetlen kavalkád is egyben, ami bemutatja, hogy igenis a hipsztereknek sikerült. 

Olyanok megjelenésével, mint Kanye West, DJ Premier, ?uestlove, és sokan mások, a videó maga egy ünnep a befutott underground hipsztereknek. Azoknak, akik meglátták a lehetőséget a mainstreambe való feltörekvésre, és a "csináld magad" hitelességgel a farzsebükben beléptek a siker kapuján.

A legtöbb előadó a siker útján, sokszor nyúlt agresszív marketing stratégiákhoz, promóciós és pénzügyi partnerségeket vett igénybe. Ezek vajon mennyiben befolyásolták azt a kreatív munkát, aminek a végtermékét mi halljuk? És ha igen, ez mennyire baj? Hogy ha a végtermék, továbbra is eredeti, és zseniális marad, akkor fontos e milyen áron jutunk el oda? Érdekes kérdések ezek.

Minden Diplo, Santigold, A-Trak, M.I.A. vagy Rusko-nál azonnal az a rengeteg még fel nem fedezett tehetség jut eszembe, akiknek közel vagy akár pont annyi tehetségük van, mint a siker küszöbén álló társaiknak. Vajon a sikerhez való út, soha nem tartalmazhat olyan publicitást, ami ellenkezik az underground etikájával? Talán, az ügyes önpromóció egy olyan tehetség lenne, amit nem becsülnek meg eléggé? A világ összes tehetsége sem segít valakin, ha nem elég rugalmas.

Néha hajlamosak vagyunk elfelejteni azt, hogy ha valaki a pénz miatt a mainstreamben folytatja a karrierjét, az nem jelenti feltétlenül, hogy "eladta magát". Lehet, hogy pont ezzel szabadítja fel az igazi alkotói szabadságát. Attól függően mit tekintenek (vagy ti  mit tekintetek) megfelelő pénzügyi komfortnak (mi ad pénzügyi biztonságot), az ettől való függés alóli felszabadulás, egy könnyedebb alkotási folyamatot indíthat be. Ott van példának a Radiohead, vagy akár Kanye West. Érdekes lesz nézni, hogy ezek az underground arcok, az elmúlt évtizedből, végül hol kötnek ki, miután átléptek a mainstreambe. Hogyan lavíroznak a kommersz és a kultúra közti vékony vonalon, és egy új generáció milyen új "mozgalmat" indít ellenük a jövőben.

Az írás eredetileg Marcus Dowling - "Thoughts on Ballin’ Ass Hipsters and the Commodity of Cool" címmel jelent meg a Mishka Bloglinen.